2019. szeptember 23. Hétfő  ·  Eddigi látogatók: 1,556,117  ·  Online: 80
Díszmadár Magazin menü
Magazin archívum
2015.
04  05  12 
2014.
01  02  10  11 
2013.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  12 
2012.
01  02  03  04  05  06  07  09  10  11  12 
2011.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2010.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2009.
01  02  03  06  07  08  09  10  11  12 
2007.
01  02 
2006.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2005.
01  02  03  04  06  12 
2004.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  11 
2003.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2002.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2001.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2000.
01  03  04  05  06  07  08  10  11 
1999.
01  02  03  04  05  06 
Keresés
Vasi Magazin ajánló
Díszmadár Magazin ajánló
Partnereink
Prospektus Nyomda Veszprém
[ Partnerek ]
Hírlevél
Linkajánló
Díszmadár Magazin - Cikkek  
     
 
Egy madáróriás Budapest egén
Nyomtatható változat!

.

Ez év elején, ha valaki a fővárosban a Duna-parton sétált, s közben valami igen különös lényt látott a feje fölött elrepülni, nem a szeme káprázott. Február 9-én ugyanis mintegy három méter szárnyfesztávolságú pelikán jelent meg a folyó budapesti szakaszán. Ettől fogva nap mint nap – általában 9 és 11 óra között – méltóságteljes szárnycsapásokkal haladt a Duna folyásával megegyező irányban, dél felé.
Madarunk feltételezhetően a Hajógyári-sziget bokrai között töltötte az éjszakát, majd hajnal hasadtával indult vadászni, melynek során mintegy 2,5-3 kilogrammnyi halat zsákmányolt, ami fajára jellemző. Teli beggyel szelte át a fővárost, majd minden bizonnyal sötétedés után repült vissza éjszakázó helyére. Az európai példányok a telet általában Észak-Afrikában töltik, feltételezhetően ennek az egyednek tájékozódó képessége nem a legjobb, de az is előfordulhat, hogy viharok sodorták a Kárpát-medencébe, ahol oly táplálékbőséget talált, hogy itt is maradt.
A pelikán elnevezés hatalmas csőrére utal, a görög – fejszét, baltát jelentő – pelekon szóból származik. Némi szerencsével most mi is láthattuk, ahogy a vízen úszva kiszemeli áldozatát, s hirtelen lebukva fogja el a halat. Hatalmas csőre ellenére ritkán zsákmányol 1,2 kilogrammosnál nagyobb példányt. Viszont könnyen táguló torokzacskójában olykor 13 liternyi víz is összegyűlik, így amikor a felszínre visszaér, igyekszik ettől a fölösleges tehertől minél hamarabb megszabadulni. Ez az a pillanat, amikor az élelmes sirályok ügyes kalóz módjára elorozhatják a pelikán zsákmányát. De madarunkat sem kell félteni: ha teheti, ő is elragadja más állatok prédáját. A hazánkban felbukkant egyedüli példány, ha egy csoportnak lett volna a tagja, inkább a közösségi halászatot gyakorolta volna, amikor is sorban úszva hajtják a halakat a sekély parti víz felé, majd ott egyszerűen belapátolják őket hatalmas torokzacskóikba.
Európában a pelikánnak két faja ismert. A nálunk időző madár egy borzas gödény, mely a Kárpát-medencében igazi ornitológiai ritkaságnak számít. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1857 óta mindössze tizenegy alkalommal tűnt fel hazánk területén. Még a XVIII. században az Ecsedi-lápon fészkelt a faj, de mivel a hatalmas, háborítatlan mocsarakat kedveli, így a XIX. század első felében már meglehetősen ritkán fordult elő. Még a középkorban gyakori lehetett, hiszen több földrajzi elnevezésünk, településnevünk őrzi nevét (pl. Rábapatona, Batonás rét, Lovászpatona), ugyanis abban az időben még e madarakat batonának, botonának vagy patonának hívták. Később vált elterjedtté a gödény illetve a pelikán elnevezés.
A budapesti partszakaszon az elmúlt másfél évszázadban nem látták. Leginkább az ország keleti részein figyeltek meg egy-egy állatot, így nekünk jutott az a kiváltság, hogy gyönyörködhettünk az akár tizenhat kilogrammosra is megnövő madárban a főváros egén, vagy éppen a Duna vizén. A borzas gödénynek mindössze 20-22 rövid kormánytolla van, így farka rövid és szögletes, viszont szárnya meglehetősen széles és hosszú, 30-35 evezőtollal. Ezzel magyarázható, hogy gyakran teljesen vízszintesen tartott szárnnyal siklik a levegőben, mivel nagy szárnyfelületével kiválóan ki tudja használni a felszálló légáramlatokat – mondhatni, olyan, mint egy élő vitorlázó repülőgép. Lábát repüléskor maga alá húzza, mely egyébként testméretéhez képest egészen rövid, s a négy ujj között a kacsáéhoz hasonló úszóhártya feszül.
Még tavaly március végén Tömörkény közelében a borzas gödény két példányát észlelték, melyek közül az egyik minden bizonnyal ez a télen megfigyelt egyed. Nyáron legtöbbször a Hortobágyon látták, majd az év végén a bősi duzzasztónál tűnt fel. Feltételezhetően ez az állat a Duna-delta vidékéről származik, ahol a hatalmas nádrengetegben még jelentős számban fészkel ez a globálisan veszélyeztetett faj. Romániában gyakran alkot közös telepeket a nála mintegy tíz centiméterrel kisebb rózsás pelikánnal, s ilyenkor egymástól néhány méternyi távolságban építik a mintegy fél méter magas és másfél méter átmérőjű fészküket. A pelikánok nem a hűség példaképei: gyakran, olykor évente váltják párjukat. A tojók kegyeiért a hímek minden évben hosszasan versengenek, ilyenkor egy-egy nőstény körül több hím is összegyűlik, s különböző „rituális“ testtartásokkal próbálják elnyerni a kiválasztott kegyét. Eközben lökdösődnek, ásítoznak, sőt olykor-olykor csőrükkel riválisukat alaposan össze is szurkálják. Amennyiben a tojó „kimondta a boldogító igent“, a gyakori párzások után 3-10 nappal megjelenik az első tojás, melyet még három-négy, néha akár öt is követhet. A nemek felváltva kotlanak 30-32 napon keresztül, s érdekesség, hogy háromóránként, de előfordulhat, hogy csak háromnaponta váltják egymást. Általában lényegesen több fióka kel ki, mint amennyit a szülők fel tudnak nevelni, így az erősebbek megölhetik gyengébb testvéreiket. De az is előfordulhat, hogy táplálékínség idején az egész fészekalj egyszerűen éhen pusztul.
A pelikánfészek „borzalmai“ több nép mondakörében is megjelennek, bár – nyilván a megfigyelési lehetőségek szűkössége miatt is – torzan. Például találkozhatunk olyan tévhittel, miszerint e madár oly durván bánik fiókáival, hogy olykor megöli őket. Ekkor viszont bűntudatában a saját vérével eteti a megmaradtakat. Mindez arra vezethető vissza, hogy a borzas gödénynek a nászidőszak kezdetén torokzacskója vérpirossá válik, s amikor a madarak csőrüket a begyükre fektetik, a távolból valóban úgy tűnik, hogy torkukból, mellükből vért fakasztanak. A kikelt fiókákat pedig félig emésztett, visszaöklendezett hallal etetik. Ez, különösen a középkorban, az önfeláldozás példaképévé avatta madarunkat, így számos nemesi címerben megjelenik a saját vérét áldozó pelikán szimbóluma.
Elődeink még az 1700-as években gyakran vadásztak rá, torokzacskójából pénztárcát és dohányzacskót készítettek, sőt beszámoltak arról is, hogy csőrkáváiból a berek lakói apró hegedűféleséget készítettek. Az üldöztetések hatására mára a borzas gödények száma igencsak megfogyatkozott: az említett romániai állomány mellett kontinensünkön csak néhány tucat pár fészkel Macedóniában, Görögországban, Bulgáriában, valamint egy jelentősebb kolónia létezik a Dnyeper torkolatvidékén. Ázsiában viszont egészen Észak-Kínáig elterjedt, de így sem számlál világállománya tízezer egyednél többet.
Ha a vadonban megpillantjuk a borzas gödényt, életre szóló élményben lehet részünk, hiszen a számunkra nagynak tűnő fehér gólyánknak e madár – szárnyfesztávolság tekintetében – másfélszerese. Régmúlt idők Magyarországát idézi, amikor még kiterjedt ártéri erdők, mocsarak jellemezték hazánkat.

Dr. Tóth Zsigmond

« vissza oldal teteje Küldje el ismerősének
 
  2009 © MG Bt. · Minden jog fenntartva. 4brainz - webdesign & development | weboldalsablonok.hu