2020. június 1. Hétfő  ·  Eddigi látogatók: 1,833,684  ·  Online: 58
Díszmadár Magazin menü
Magazin archívum
2015.
04  05  12 
2014.
01  02  10  11 
2013.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  12 
2012.
01  02  03  04  05  06  07  09  10  11  12 
2011.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2010.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2009.
01  02  03  06  07  08  09  10  11  12 
2007.
01  02 
2006.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2005.
01  02  03  04  06  12 
2004.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  11 
2003.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2002.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2001.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2000.
01  03  04  05  06  07  08  10  11 
1999.
01  02  03  04  05  06 
Keresés
Vasi Magazin ajánló
Díszmadár Magazin ajánló
Partnereink
Prospektus Nyomda Veszprém
[ Partnerek ]
Hírlevél
Linkajánló
Díszmadár Magazin - Cikkek  
     
 
Madárhirek a nagyvilágból
Nyomtatható változat!

.

Az ember szívéhez a gyomrán át vezet az út – a kolibrikéhez is

 

A gránátkolibri (Eulampis jugularis) tojója azt a hímet részesíti előnyben, amely a legnagyobb kiterjedésű nektártermő területet tartja „ellenőrzése alatt“. Ezt állapították meg amerikai kutatók, miután több mint két hónapig figyelték ezeket a madarakat Dominikán. Hogy a hím mekkora területet tudhat magáénak, az nagyban attól függ, mennyire képes a nektárdézsmáló betolakodók távoltartására. A megküzdött nektárt úgy is felfoghatjuk, mint a hím nászajándékát a tojó felé. Ethan Temeles és társai, az Amherst College kutatói azt állapították meg, hogy a hímek a készletek egy részét önmaguk szükségleteire tartják fenn, míg a másik részét a tojó rendelkezésére bocsátják. A megfigyeléshez a kutatók először is megjelöltek 14 hímet és 28 tojót színes lábgyűrűvel. Ezután megjelölték a területi határokat, az alapján, hogy a hímek mely ponttól kezdve támadtak rá a betolakodókra. Eközben azt is megfigyelték, hogy az első találkozáskor a hímek a potenciális partnereket is betolakodókként kezelik. Ha azonban a tojók elég kitartóak voltak, a hím idővel megtűrte őket és megengedte nekik, hogy bizonyos virágokból igyanak. Jutalomként a tojók engedtek a hímek ezt követő udvarlásának és párosodtak velük. A tudósok ezután összeszámolták a szaporulatot és összevetették annak számát a megjelölt területek nektártermésével. Az eredmény érdekesen alakult: Azok a hímek tudtak maguknak legjobb szaporodási eredményeket elkönyvelni, amelyek a legnagyobb területek védelmezésére voltak képesek és virágaikat megosztották a tojókkal. Ezt magyarázza azt is, hogy a hímek miért védelmeznek 3-5-ször akkora területet, mint amelynek termése a saját szükségleteik fedezésére szükséges volna. A terület egyik részét maga használja fel, a másikat pedig a párja számára védelmezi, a két terület jól elválasztható egymástól a védelmezett nagyobb zónán belül. Természetesen a hím kolibri harcképességét a testmérete is behatárolja.

 

Forrás: Ethan Temeles (Amherst College) et al.: Proceedings of the Royal Society B,
Idézi: www.wissenschaft.de - Regula Brassel

 

Újrafelfedezték a világ legritkább madarát

 

A kihaltnak hitt madár jellegzetes hangja elvezette az ornitológusokat a faj afganisztáni költőhelyére. Afganisztánban az ornitológus világ igazi szenzációra bukkant. Az ország legészakibb csücskében megfigyelték a világ egyik legritkább madarát. 1867-es első leírása óta mindössze háromszor látták. 2008 nyarán Robert J. Timmins, amerikai ornitológus Afganisztán Badakshan nevű tartományába utazott. Az volt a feladata, hogy készítsen egy listát a térségben fellelhető madárfajokról. A térség feltárása közben készített egy hangfelvételt egy számára ismeretlen madárfajról is. Mivel nem tudta a fajt azonosítani, segítséget kért Lars Svensson és Urban Olsson ornitológusoktól, akik a Göteborgi Egyetem kötelékeiben dolgoznak. A kutatók a nagycsőrű nádirigóval azonosították a felvételen hallható madáréneket. Ám nagyon meglepődtek, hiszen ez a faj eddig kihaltnak számított. 1867-ben írták le először Indiában és azóta csak három hiteles beszámoló van arról, hogy látták. A nagycsőrű nádirigó (Acrocephalus orinus) a nálunk honos nádirigók távoli rokona. Ornitológusok már az 1930-as években feltételezték, hogy Afganisztánban lehetnek költőhelyek, ám bizonyítékot nem találtak feltételezésükre. Most viszont a hang alapján konkrét igazolást találtak arra, hogy hol érdemes keresni a faj élő példányai után. 2009 júniusában Naqeebullah Mostafawi, Ali Madad Rajabi és Hafizullah Noori ornitológusok, a Wildlife Conservation Society Afghanistan munkatársai a térségbe utaztak és a háborús veszélyek ellenére elkezdték a terület módszeres átvizsgálását. Összesen 15 példányát találták a fajnak. Fényképeket és tollmintákat küldtek Svenssonnak és Olssonnak, akik a DNS-vizsgálat alapján megerősítették, hogy valóban a nagycsőrű nádirigóról van szó. 142 évi keresés után végre fellelték ennek az elfelejtett madárnak a költőhelyét. Ugyanakkor a tudósok arra is figyelmeztetnek, hogy a faj állománya nagyon törékeny, a helyi lakosok folyamatosan irtják az erdőket a tűzifa-kitermelés miatt. A faj tehát olyan gyorsan el is tűnhet, mint amilyen gyorsan felfedezték. A madár és annak élőhelyének védelme ezért elsőrendű prioritássá vált.

 

Forrás: www.geowissenschaften.de


Hímhiány a moáknál

 

A moáknál, Új-Zéland kihalt óriásmadárfajánál a nőstények viselték a nadrágot. Erre a következtetésre jutottak új-zélandi és ausztráliai kutatók, moakövületek DNS vizsgálatai alapján. A vizsgálat eredményei szerint egy hímre átlagosan öt tojó jutott, amelyek ráadásul sokkal erősebb testfelépítéssel is bírtak. A méretbeli különbség csak az ivarérettség elérése után állt be – állítja Richard Holdaway és kutatócsoportja a Canterbury Egyetemről. „Úgy látszik, a tojók megnehezítették a hímek életét. Valószínűleg védelmezték területeiket, a hímek pedig kiszorultak azokból.“ Holdaway és kollégái három évezredből származó különböző moa kövületeket és csontokat vizsgáltak meg, ráadásul négy alfaj maradványait is megkülönböztették egymástól. A legkésőbbi leletek a 13. századból származnak, vagyis abból az időből, amikor az első polinéziaiak letelepedtek a szigeten. Az első telepesek valószínűleg rövid időn belül irtották ki ezeket a röpképtelen, gyakran 150 kilogramm feletti súlyú madarakat. A fennmaradt leletek DNS-e alapján a kutatók 227 egyedet tudtak azonosítani és azok nemét is képesek voltak meghatározni. Ahogyan a „Quaternary Science Reviews“ című szaklapban beszámolnak, a nemek aránya 5:1 volt. Az egyik alfaj esetében (Euryapteryx curtus) 20 fiókát is azonosítottak. Megdöbbentő módon a nemek aránya itt egyenlő volt. „A DNS-állomány a kövületek esetében is nagyon jó állapotban maradt ránk“ – teszi hozzá Morten Allentoft, doktorandusz. A paleontológus számára ezzel egészen új távlatok nyílnak e különös madárfaj behatóbb megismerésére.
 

 

Forrás: Morten E. Allentoft und Richard N. Holdaway, School of Biological Sciences, University of Canterbury, und Palaecol Research Ltd, Christchurch; Michael Bunce, School of Biological Sciences and Biotechnology, Murdoch University, Perth; Publikáció: Quaternary Science Reviews, DOI 10.1016/j.quascirev.2009.11.022


Összeállította:
Mihalec Gábor
Sándorfalva

« vissza oldal teteje Küldje el ismerősének
 
  2009 © MG Bt. · Minden jog fenntartva. 4brainz - webdesign & development | weboldalsablonok.hu