2020. június 1. Hétfő  ·  Eddigi látogatók: 1,833,698  ·  Online: 51
Díszmadár Magazin menü
Magazin archívum
2015.
04  05  12 
2014.
01  02  10  11 
2013.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  12 
2012.
01  02  03  04  05  06  07  09  10  11  12 
2011.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2010.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2009.
01  02  03  06  07  08  09  10  11  12 
2007.
01  02 
2006.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2005.
01  02  03  04  06  12 
2004.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  11 
2003.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2002.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2001.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2000.
01  03  04  05  06  07  08  10  11 
1999.
01  02  03  04  05  06 
Keresés
Vasi Magazin ajánló
Díszmadár Magazin ajánló
Partnereink
Prospektus Nyomda Veszprém
[ Partnerek ]
Hírlevél
Linkajánló
Díszmadár Magazin - Cikkek  
     
 
Fejezetek a papagájtartás kultúrtörténetéből (39.)A papagájszelídítés szelíd és erőszakos módszerei
Nyomtatható változat!

.

A papagájok szelídítéséhez a különböző szerzők különféle erőszakossági fokozatú módszerekre esküsznek.
Brehm 1872-ben a következő útmutatást adta a jákó szelídítéséhez: „A tanítást és nevelést olyan hamar el kell kezdeni, amilyen hamar csak lehetséges. Az első feladat, hogy a növendék bizalmát megszerezzük. Nyugalommal, türelemmel, gyengédséggel és állhatatossággal mindent elérhetünk, haragos szigorral azonban semmit. Egy megfelelő időben odanyújtott finomság sokra vezethet, az ezzel egyidejű barátságos bánásmód pedig még többre. Kezdetben a szürkepapagáj megpróbál minden kezelést elhárítani és dühösen károg gazdájára; ha azonban sikerül hidegvérrel kitartani a fenyegetései ellenére is, vagy ha néhányszor megbüntetjük azzal, hogy egy vékony pálcával ráütünk a csőre tövére, úgy a fenyegetést és csípést már néhány nap után abbahagyja.“
A papagájkedvelő Schwend 1871-ben vásárolt magának egy fiatal jákót. Így mesél róla: „A jákóm nagyon vad volt. Mindent szétrágott, még a kalitkájának drótját is elharapta, valamint a legóvatosabb közeledésre is vadul károgott.“ Rászoktatta ugyan a felkínált étel elfogadására, de a szelídítésével nehézségekbe ütközött annak ellenére, hogy egészen fiatal (feketeszemű) madárról volt szó. „A veséig hatoló fülsüketítő hangokat nem akarta elhagyni mindaddig, amíg egyszer felültettem egy kerti fotel ülőkéjére. Itt nem tudott hátrafelé menekülni, oldalról is akadályba ütközött. Ennek köszönhetően néhány nap alatt odáig jutott, hogy ráállt a felé nyújtott kézre, engedte magát megsimogatni és a fejét turkálni. Végre a rikácsolást is abbahagyta.“ A madár nem mutatott tovább félelmet a gondozójától. Ez a gondozó is, aki a szelídítést enyhe erőszakkal gyorsította fel, türelemre intett. „Az én jákóm jó példája annak, hogy milyen keveset érünk el, ha elveszítjük a türelmünket. Nyolc hónapig kellett várnom, mire kimondta, hogy 'jákó'… mára, négyéves korára olyan sok szót tud, hogy már lehetetlen számon tartanom, hogy naponta milyen új szavakkal bővül a szókincse. Szinte nincs olyan kifejezés a családunk mindennapi szóhasználatában, amit ne tudna utánozni.“ (Ruß, 1890)
Az 1930-as osztrák szervezésű Costa-Rica expedíció résztvevői magukhoz vettek egy véletlenül meglőtt, röpképtelen piros arát (Ara macao). Sassi így mesél róla: „Szokatlanul gyorsan sikerült egy ara megszelídítése. Bebedero környékén egy ilyen madárnak megsérült a szárnya. Mérhetetlen kiabálás és fékevesztett harapdálás közepette sikerült nehézségek árán beletuszkolnunk egy lenzsákba. Otthon egy szokványos madzaggal megkötöttük a lábát és kiállítottuk a veranda korlátjára. Nemcsak, hogy egyszer sem próbálta a madzagot elrágni, de másnap már meg is érinthettük, a harmadik napon pedig engedte, hogy megsimogassuk a hátát és a fejét.“ (Sassi, 1938)
Egy sérült papagáj ápolása nem ritkán annak szelídítését is magával vonta. Ruß idézi a bécsi madárgondozó, Schmalz beszámolóját ékfarkú papagájról: „A két madár közül az egyiknek volt a jobb orrnyílásán egy gennyes, valószínűleg harapásból eredő sérülése. Kényszerítve éreztem magam arra, hogy a kezembe vegyem az állatot és kimossam a sebet. Az első napon még értetlenül védekezett a beavatkozás ellen, a negyediken azonban már teljesen megadta magát és engedte, hogy megfogjam. Úgy tizennégy nap elteltével már meg sem kellett fognom, önként odajött, tartotta a fejét és hagyta magát megmosni… Amikor meggyógyult, nagy szárcsapásokkal repült körbe a szobában, ám úgy befogadott a bizalmába, hogy amikor a nevén szólítottam, abbahagyta a repülést, és elég volt csak megfognom a szivacsot, amellyel korábban a sebét mostam, azonnal a helyére repült, ahol a kezelést mindig végeztem, és nyugodtan engedte, hogy a kezembe vegyem. Mára már olyan szelíddé vált, hogy amikor szólítom: 'Ara, Ara a helyedre!' akkor késlekedés nélkül rááll az állványra és néz rám. Azt is megengedi, hogy a hátára fordítsam és a vállamon hordozzam. Néha a fejénél fogva is felemelem, és még az ellen sem tiltakozik. Kezdetben nagyon hangos volt és különösen reggelente sok bosszúságot okozott nekem, ám néhány – természetesen enyhe – ütés és szigorú feddő szó elég volt ahhoz, hogy a kiabálásról teljesen leszoktassam. Teljesen átadja magát az én akaratomnak és mindezt olyan szeretetreméltósággal teszi, hogy minden madárbarátot elbűvölne vele. Jómagam egyáltalán nem törekedtem arra, hogy beszédre tanítsam, kékhomlokú papagájom mégis több szót tud, amit gyakran hall tőlem. Olyan érthetően ejti ki ezeket, hogy az egy jákónak is becsületére válna. Azt mondja: 'Ara', 'Jó Ara' és 'Kakadu' … A másik példányt az azonos színezete ellenére kezdettől fogva tojónak gondoltam és ez be is igazolódott. Ez is ugyanolyan szelíd lett, mint a hím és ugyanazokat a szavakat mondja, csak egy kicsit szégyenlősebb.“ A második minden bizonnyal az elsőtől tanulta el annak szelídségét.
Ez a madártartó nagyon fontosnak tartotta a fegyelmet és rendet: „Mindenfajta viaskodás és rikácsolás esetében, számos papagájom mindegyikénél elég volt, ha a nevét kimondtam, esetleg felemeltem a kezem, így azonnal elcsendesedtek és nyugalom lépett a zsivaj helyébe.“ (Idézi: Ruß, 1881) Bizonyára azonban az is hozzájárult, hogy a madarak szólítása elterelte a figyelmüket és spontán módon is abbahagyták a zavaró viselkedést.
Mindez persze erőszak nélkül is működik és ezeket a beszámolókat a legkellemesebb olvasni. Ruß írja: „Sokban hozzájárul a szelídítéshez, ha egy vad, zavart madárhoz egy már megszelídült, esetleg beszélni is tudó, jól viselkedő madarat társít. Az első hamar rá fog jönni, hogy a másodikkal semmi rossz nem történik az ember közelségétől. Így végül az is lassan nyugodtabbá, majd szelíddé is válik.“ (Ruß, 1881)
Egy másik alkalommal ugyancsak Ruß számol be hasonló példáról „A példamutatás hatalma“ című fejezetében: „Több hónapja már tartottam egy egészen goromba szürkepapagájt a madárszobámban, amely különös vadságról és taníthatatlanságról tett tanúságot, mégpedig olyan formában, hogy amint valaki belépett a szobába, pokoli hangzavart keltett maga körül. Azután teljesen véletlenül hozzám került egy nyugodt, szelíd madár, amely olyan bizalmas, hogy nem is gondol rikácsolásra. Ennek tágas ketrecébe tettem be a vad példányt, miután néhány napig ketrecszomszédságban szokták egymás közelségét. A találkozás nagyon szeretetteljesre sikerült, mert amint betettem, mindkét madár bensőségesen érintgette egymás csőrét. Ettől a pillanattól kezdve megtört az első madár vadsága és makacssága. Belátta, hogy a másikkal semmi rossz nem történik és követi annak példáját azzal, hogy – ugyan még mindig félénken – mégis teljes csendben tűri, hogy belépjek a madárszobába, és kivegyem, majd feltöltve viszsza betegyem az etetőtálkát.“ (Ruß, 1890)
A blankenhaini Vogttól Ruß a következő leírást kapta, annak Poly nevű szürkepapagájáról: „1853-ban vettem Lipcsében egy vándormutatványostól. A madár nem volt vad, de rendkívül félénk és óvatos. Közel az ablakhoz, közvetlenül az íróasztalom mellett adtam neki helyet, ahol a napom legnagyobb részét töltöttem. Nem próbáltam megtörni a bizalmatlanságát, viszont gyakran megszólítottam kedves, hízelgő hangon. Minden reggel hoztam neki valamilyen finomságot: mazsolát, meggyet, vagy más gyümölcsöt. Két hét múlva már közvetlenül a kezemből vette el a finomságot. Most továbbmentem. Kinyitottam a kalitka ajtaját, és ki kellett jönnie ahhoz, hogy elvehesse a finomságot. Néhány napig vonakodott, de azután kijött … most már nyert ügyem volt. Amint reggel beléptem a szobába, ezután már egy kedves 'mui'-val köszöntött és magától mászott ki az építményből. Ekkor vettem a bátorságot, hogy meg is érintsem. Ijedten lépett viszsza és kiáltott egyet. Ekkor abbahagytam. Ám csak néhány nappal később már megvakarhattam a fejét. A legjobban attól félt, amikor a lábát próbáltam megérinteni. Hamarosan azonban ezt a félelmét is legyőzte, és ettől kezdve nagyon bensőségessé vált a viszonyunk. Amint reggel letelepedtem a székemre, kimászott a kalitkájából, fel a karomon a vállamra és telesuttogta a fülemet olyan beszéddel, amit persze nem értettem. Közben szeretetteljesen simogatta és csipkedte a fülemet. Kurkászta a fejemet, belenyúlt a fülembe, és mindenféle huncutságot művelt, miközben én nyugodtan írtam. Olykor előfordult, hogy túl erősen csípett meg a fülem egy érzékeny pontján. Ilyenkor rászóltam, hogy 'Te!' és rákoppintottam. A barátságunk kereteit annyira sikerült kitolnunk, hogy kölcsönös csípésekkel és koppintásokkal jeleztünk egymás felé. Egy alkalommal, amikor ismét érzékenyen érintett a csípése, kitárt szárnnyal hátrahúzta a fejét és hangosan rámszólt: 'Te!' Ez volt az első német szó, ami elhagyta Poly csőrét. Ezután határoztam el, hogy beszédórákat adok neki.“ (Ruß, 1881)
Knottnerus-Meyer az állatkertben állványhoz láncolt arákat szelídített, és módszerét mintaként ajánlotta másoknak is. „Minél hosszabb ideig engedjük a papagájt ráharapni ökölbe szorított kezünkre, annál hamarabb alábbhagy a haragja. Ugyanis mivel ez túl vastag felület, csak a felső csőrkávával tudják súrolgatni, de nem tudnak ráharapni. Ehhez nem tudják elég nagyra nyitni a csőrüket. Ám jaj annak, aki tévedésből egyszer az ujját tartja oda a madár elé! Először a mellüket, azután a fejüket, majd hátukat engedték ökölbe szorított kézzel megérinteni. Csak lassan, türelmesen lehetett ujjal is hozzájuk érni, anélkül, hogy megcsíptek volna.“ Arra is tanácsot adott, hogy egy szelíd madarat hogyan vegyünk le a vállunkról: „Különösen nehéz dolog a szelíddé vált madarat rábírni, hogy jöjjön le a vállunkról. Minden papagájommal átéltem ezt. Eltolják a feléjük nyújtott ujjat, sőt bele is csípnek! Azt hiszem, a kéz eltúrásától hátra csúsznak a vállon és már nem tudják megragadni egyik lábukkal a kezet, miközben a másikkal még tartják magukat. Az egyik arámmal abban egyeztünk meg, hogy a csőrével megkapaszkodhat a kezemben és úgy odahúzza magát, hogy átléphessen. De még így is összeveszünk néha, mert bár megfogja a kezem, de nem akar átlépni rá. Ilyenkor a hatalmi szó bírja az engedelmességre.“ (Knottnerus-Meyer, 1925)
Persze mindez egyszerűbbnek hangzik, mint amilyen a valóságban. Knottnerus-Meyer több komoly csípéses sérülésről is beszámol.

 

Mihalec Gábor
(Maja Müller-Bierl nyomán)

« vissza oldal teteje Küldje el ismerősének
 
  2009 © MG Bt. · Minden jog fenntartva. 4brainz - webdesign & development | weboldalsablonok.hu