.

407-ra emelkedett a Magyarországon megfigyelt madárfajok száma, miután egy feketetorkú rigó (Turdus atrogularis) került a madarászok szeme elé 2013. március 1-én a debreceni Békás-tónál (találó: Balla Dániel). Főleg a termálfürdő mögötti domb és csobogó környékén, valamint a tó melletti nyárfákon tartózkodott a madár a reggeli órákban. Sokat repkedett, de minden esetben a tó környezetében tűnt fel, legtöbbször a magasabb fák felső részén, jól látható helyeken. A tó melletti csobogóból rendszeresen ivott fenyőrigók, szőlőrigók és csonttollúak társaságában. Előszeretettel használta a parkban lévő fenyőféléket éjszakázó helynek, mi több, rendszeresen ugyanazt a kitüntetett alvó-fáját kereste fel. A megfigyelések alapján a madár még március 12-ig egészen biztosan a területen tartózkodott.
Korábban a sötéttorkú rigó elnevezés foglalta magába, két jól elkülönülő alfajaként a feketetorkú rigót (Turdus atrogularis) és a vöröstorkú rigót (Turdus ruficollis), azonban újabban ezek faj rangra emelkedtek. A feketetorkú rigó a szibériai tajgán költ, nyugatra az Urál nyugati lejtőiig, alkalmilag elvetődik Ny-Európába, különösen késő ősszel és télen (a vöröstorkú rigó keletebbre és délebbre költ, Európában nagyon ritka kóborló). Megjelenésre fenyőrigó alkatú, testhossza 23-26 cm. Az alsó szárny rozsdavörös; a fekete mell/torok és a viszonylag mintázatlan has/alsó farkfedők (az utóbbi mindig fehéres) kontrasztot képeznek; a hátoldal egyszínű barnásszürke. Oldalán csak elmosódott, szürke pettyezés.
A kifejlett hím torokfoltja egyszínű, ősszel finom, világos szegésekkel.
Az öreg tojó és az 1. téli hím hasonló, de erős sötét pettyezés és csíkozás (részben egybeolvadó mintázat) van a mellen és a torok oldalán (a hím egész torka finoman csíkos, a tojóé általában nem). Az 1. téli tojó melle és torokoldala ritkásabban mintás. A farka szürkésbarna (a vöröstorkúé rozsdavörös). Hangja fenyőrigószerű, nyávogó „gví gví“. Nyugtalanságát szőlőrigószerű „gjak“ és kemény, örvös rigóra emlékeztető „tak tak“ jelzi. Éneke alig ismert; rövid, fuvolázó strófákból áll, hosszabb szünetekkel és néhány magas, vékony hanggal, pl. „csürre-csu… csuvü-csuvü stix… csuli, csillvita…“

Összeállította:
Dr. Dezső Péter
Fotók: Ampovics Zsolt és Bajor Zoltán

Források:
www.birding.hu
K. Mullarney, L. Svensson, D. Zetterström, P. J. Grant: Madárhatározó. Park Könyvkiadó, Budapest, 2002.