2019. november 20. Szerda  ·  Eddigi látogatók: 1,615,064  ·  Online: 78
Díszmadár Magazin menü
Magazin archívum
2015.
04  05  12 
2014.
01  02  10  11 
2013.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  12 
2012.
01  02  03  04  05  06  07  09  10  11  12 
2011.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2010.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2009.
01  02  03  06  07  08  09  10  11  12 
2007.
01  02 
2006.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2005.
01  02  03  04  06  12 
2004.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  11 
2003.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2002.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2001.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2000.
01  03  04  05  06  07  08  10  11 
1999.
01  02  03  04  05  06 
Keresés
Vasi Magazin ajánló
Díszmadár Magazin ajánló
Partnereink
Prospektus Nyomda Veszprém
[ Partnerek ]
Hírlevél
Linkajánló
Díszmadár Magazin - Cikkek  
     
 
Poggyászomban a világ legnagyobb galambjai
Nyomtatható változat!

.

Szingapúrban leginkább a madárpark koronásgalambjai nyűgöztek le, s mivel ekkoriban hazánkban nem volt az állatkertekben e fenséges galambgóliátoknak még csak hírmondója sem, elhatároztam, megpróbálok eladó példányokra szert tenni.

A koronás galambok Új-Guinea szigetén honosak, s mikor az első európaiak elkezdték felderíteni az érintetlen őserdőt, nemcsak a félelmetes emberevő pápuákról számoltak be, hanem a színpompás, olykor jó két kilogrammosra is megnövő, gyönyörű koronásgalambok hírét is magukkal vitték. Később, a XVII. században holland hajósoknak sikerült már élve hazájukba szállítani néhány példányt. Ha az akkori hosszú, többhónapos hajóutat és a gyakran spártai körülményeket túlélték ezek az állatok, gondoltam, nem lesz velük baj ma, a XXI. század elején, amikor Boeing repülőgépen méretükre szabott szállítóládában friss víz és jó minőségű takarmány mellett tehetik meg a körülbelül kétnapos utazást. Maga a repülési idő nem több tíz óránál, csak a különféle formaságok elintézésével, illetve a csatlakozásokkal növekszik meg madaraink szállításának ideje. Ha véletlenül lekésnék a csatlakozást, akkor sincs gond, mert minden repülőtéren, ahol élőállat-forgalom is zajlik, kiképzett személyzet ellenőrzi hatóránként az állatok ételét-italát. Ha például kevés a folyadék, azt kívülről egy apró, gumicsővel ellátott palackból pótolják az állatok legkevesebb zavarása mellett.
Szingapúrban nagy örömömre a koronásgalambok mindhárom faját tartották, tenyésztették, így a bőség zavara fenyegetett. A három faj kialakulása azzal magyarázható, hogy Pápua-Új-Guineát kelet-nyugati irányban nehezen járható, magas hegyek osztják ketté, így az elzárt déli területeken kialakult a vörösmellű faj, míg észak-nyugaton a közönséges vagy nyugati, melynek egész teste kékesszürke, az észak-keleti régiókban pedig a legyezős faj, melynek kék koronáját fehér pettyek díszítik, de a begye barna, míg a test további felülete kékesszürke. A tollazat különböző területein elhelyezkedő barna foltok alapján ismerik fel a fajtársak egymást, ezért nem keverednek a fajok, még eredeti élőhelyeik határán sem.
A XX. század motorizált társadalma a koronás galambok életében is nagy változást hozott. Mivel őshazájukban is kedvelt díszmadarak, ezért a pápuák a sziget különböző pontjaira vittek olyan fajú egyedeket házikedvencnek, melyek addig ott sosem fordultak elő. Régen, míg gyalog jártak, nyilván senki sem volt hajlandó több száz kilométeren keresztül a hóna alatt bandukolni egy ilyen madárral, de most mi sem könynyebb, mint betenni a kocsi csomagtartójába, és néhány óra alatt párszáz kilométerrel odébb szállítani. Gyakran megtörténik, hogy kiszabadulnak ezek az állatok, s általában remekül érzik magukat az új területeken is, ha pedig párra lelnek, hamar el is szaporodnak. Így ma már északon éppúgy találkozhatunk az eredetileg déli vörösmellűvel, mint délen a nyugati, vagy közönséges koronásgalambbal. Számuk mindennek ellenére rohamosan csökken. Ebben az élőállat-befogás mellett a vadászat is jelentős szerepet játszik, mivel egyes törzseknél a mai napig státuszszimbólumnak számít, ha valaki ennek a csodálatos madárnak kék tollaiból készült fejdíszt viselhet. Húsa is kiváló, s mivel ezen a vidéken könnyű fegyverhez jutni, ahol akad még belőlük, hamar serpenyőben végzik. Bíró Lajosnak, a híres tudósnak – aki a XX. század elején elterjedési területükön kutatott, s maga is beszámolt az akkor még gyakori madarakról – szintén kedvence volt a koronásgalamb-pecsenye.
A madárszaküzletben megismerkedtem az egyik eladóval, akinek jóvoltából hamarosan egy kínai tenyésztelepére kerültem, ahol szinte patika tisztaságú tágas röpdékben szaporították ezeket a piros szemű, sötét szemgyűrűs, kékszínű galambkölteményeket. Az eladó készséggel megmutatta állományát, majd kínai szokás szerint anyagi jólétéről kezdett mesélni. Hamarosan megtudtam, hogy hány ingatlanja van Szingapúrban, s azt is, hogy egész évben szinte minden nap dolgozik. Viszont a kínai újév alkalmával semmi pénzért nem menne munkába, mert hite szerint, ha valaki ilyenkor is dolgozik, arra szűk esztendő következik. De akkor is ez a sors várna rá, ha újév napját nem teljesen új ruhában ünnepelné. Ezen kívül csak akkor pihen, amikor feleségével évente egy alkalommal néhány napra Koreába mennek síelni. Beszélgetés közben felmérte ruházatomat, s mikor elárultam neki, hogy a bangladesi légitársasággal érkeztem Ázsiába, kissé lenézően mosolygott rám. Annak ellenére, hogy most már tisztában volt azzal, hogy – bár Magyarország nagyon közel esik Svájchoz – az életszínvonal egy kicsit különbözik a két országban, mégis csillagászati áron próbálta rám sózni galambjait. Hosszas alkudozás után belementem abba a kompromisszumba, hogy kettő helyett hat galambot veszek, s ezek mellé még két sisakos kazuár fiókát és hat nagy sárgabóbitás kakadut – kedvezményes áron. Bár négyükről biztosan tudtam, hogy igen jó helyre kerülnek, fogalmam sem volt, mit kezdek majd a megmaradt két galambbal. Bár a XVII. századi sikeres import gondolata újra bátorságot adott, azért figyelembe kellett vennem, hogy a szállítás, beszoktatás alatt csak elpusztulhat egy-két példány, mivel élőállatokról van szó. Végül is örültem, hogy hamarosan hat galambóriás fogja benépesíteni szentendrei karanténtelepemet, így biztos volt, hogy nem kell galambgóliátokért visszajönnöm még egyszer Szingapúrba.
Győzelemittasan indultam haza. Nem sokkal megérkezésem után egy verőfényes októberi napon zürichi átrakodással megérkezett egy másfél méter hosszú, egy méter széles és egy méter magas hatalmas faládában a tizennégy madár. Mindegyik külön rekeszben utazott, s a láda dróthálóval borított oldalát még egy szúnyogháló is fedte, azért, hogy az állatok szórt fényben biztonságban érezzék magukat, így a szállítás okozta stressz csökkentésével szervezetük ellenálló képessége se gyöngüljön. A repülőtérről Szentendre felé menet megálltam a termelői piacon, ahol különféle gyümölcsöket vettem, gondolván arra, hadd kezdjék kellemesen európai ittlétüket madárkáim. Mivel a koronásgalamb a természetben különféle magvakat, gyümölcsöket, apró gerincteleneket eszik, így a változatos magkeveréken kívül almát, körtét, szilvát kaptak, melyeket gondosan felkockáztam. Az angol szakirodalom szerint ezek az állatok dió nagyságú darabokat is képesek lenyelni, de biztos, ami biztos, én igen apróra fölvágtam a gyümölcsöt, nehogy a nehezen megszerzett állatoknak cigányútra menjen a falat. Rajtuk a fáradtság legkisebb jele sem mutatkozott: vidáman eszegettek, s lágy hummogó hangon tartották egymással a kapcsolatot, így cseverésztek. Mivel nem mindennapi szállítmányról volt szó, úgy döntöttem, éjszakára is kint maradok a karanténtelepen, s az emeleti szobában alszom fölöttük.
Úgy éreztem, én vagyok a legboldogabb ember, hiszen egy szinttel alattam a világ legnagyobb galambfajának hat példánya lakik. Az átélt izgalmak miatt hamar mély álomba szenderültem. Pirkadatkor viszont iszonyatos hajókürtölésre ébredtem, ami nem volt váratlan, ugyanis légvonalban mindössze néhányszáz méterre voltunk a Dunától. De valami mégsem volt rendben: amikor már vagy húsz perce nem szűnt a tülkölés, gyanússá vált a dolog. Mi lehet a különös zaj forrása? Hamarosan rájöttem, hogy a tetteseket a falakon belül kell keresnem. Kizárásos alapon – mivel a kakaduk éktelen hangon rikoltoznak, a kazuárcsibék pedig halk hangon sipognak – kiderítettem, hogy a csendháborítók nem lehetnek mások, mint a kornásgalambok. Ekkor tanultam meg szakirodalom nélkül, milyen e faj hajnali hívóhangja. Az első éjszaka után viszont aggályok merültek föl bennem: mi lesz, ha a szomszédokat is zavarják a kora reggeli hajókürtöléshez hasonló hangok, s esetleg követelik, hogy rövid időn belül tűntessem el az álomszép, de felettébb hangos madarakat.
Igyekeztem minél előbb végleges gazdájukhoz eljuttatni őket, ehhez viszont be kellett őket szállítanom ellenőrzés céljából az illetékes hivatalba. Mikor az első madarat próbáltam megfogni, szárnyát felemelve olyat csapott a kezemre, mintha testét nem toll, hanem ólom fedte volna. Így letettem arról, hogy ládába tuszkoljam őket. Végül nagy nehezen sikerült mindegyiket tiszta, jól szellőző krumpliszsákokba begyömöszölnöm, s amikor az illetékesek megvizsgálták őket, rögtön megkaptam a papírokat, így a hat állat közül négy most már állatkertbe költözhetett.
Teltek, múltak a hetek. A megmaradt két koronás galambom immár kisebb hangon, de mindennap a szokásos hajókürtöléssel ébresztett. Nemcsak a hazai, hanem a környező országok állatkertjeit, madártartóit is körbetelefonáltam, de koronás galambjaimnak csak nem lett gazdája. Úgy tűnt, végleg Szentendrén maradnak, amikor egy malajziai utazásom során egy madárbarát ismerődöm arról panaszkodott, hogy nincsen vérfrissítése ebből a fajból, s ő milyen szívesen vásárolna, akár Európából ilyen madarakat. Akkor még számomra érthetetlen volt, miért nem a tőle négyszáz kilométerre fekvő Szingapúrral üzletel. Később megtudtam, hogy mivel ő indiai származású, a kínai semmi pénzért nem hajlandó neki eladni tenyésztésre alkalmas példányokat. Számára én maradtam az utolsó remény. Így négyszáz kilométer helyett a londoni tranzitot is beszámítva összesen huszonhatezer kilométert repültek az emberi butaság és az etnikai gyűlölködés miatt a koronásgalambok. Szerencse, hogy ők mindebből semmit sem értettek, így csak mi, gyarló emberek szégyenkezhettünk – önmagunk miatt.
A másik két pár koronásgalamb hamar megszokta a Budapesti Állat- és Növénykert tágas pálmaházát, ahol hamarosan a hímek gyönyörű násztánccal hódították meg szívük választottait. Nem sokkal ezután különböző ágdarabokat hordtak a tojóknak, akik az általuk kiválasztott helyen fészket építettek belőlük, s hamarosan letojták fajukra jellemző egy tojásukat, melyekből négy hét múlva kikeltek a fiókák. Azóta is rendszeresen szaporodnak, s mivel ezek a madarak akár félszáz évig is elélhetnek, akár unokáink is gyönyörködhetnek majd bennük a Városligetben járva.

Részlet Dr. Tóth Zsigmond
Az orangután szorításában című könyvéből
Fotó: Bagosi Zoltán

« vissza oldal teteje Küldje el ismerősének
 
  2009 © MG Bt. · Minden jog fenntartva. 4brainz - webdesign & development | weboldalsablonok.hu