|
 Az Észak-Afrikában magasodó Atlasz-hegység vidékéről indult el látványos hódító útjára a valódi pintyféléket bemutató sorozatunk e havi főszereplője.
Kis hazánkat a XIX. század elején érte el, és első fészkeléseit is az 1800-as évek harmincas, negyvenes éveiből datálhatjuk. Hazai legmagasabb fészkelését, a tengerszint feletti 600 méteren, a Bükk-hegységben regisztrálták.
Tipikus élőhelyeként említik a Balaton-felvidék mandulaligeteit, levendulásait, hazai fészkelő populációjának zöme azonban mégis a Duna folyását követi (MME Monitoring Központ, 2002-es abundancia, illetve elterjedési térkép), annak nyugati oldalán kb. 50 km-es szélességben. Kerüli a zárt erdőket, az erdőszélektől 10 méterrel beljebb már nem találjuk.
Fajára jellemző, lánc-, sokak szerint kulcscsörgésre emlékeztető egyszerű – mégis oly csinos, szívbe markoló – énekét településeink villanyvezetékein, tv-antennáin, nem utolsósorban utcai fasorok, temetők, parkok, gyümölcsösök, illetve erdőszélek fáin hallatja, miközben testét, sok esetben csak a fejét, jobbra-balra fordítja. Szárnyai ezalatt a hetykén megemelt kormánytollak alatt „lógnak“.
Előszeretettel énekel röptében is, revírjének légterében, amikor lassúnak tetsző szárnycsapásokkal, denevérszerűen (ezt rajta kívül a hazai pintyfélék táborában csak, a Díszmadár Magazin hasábjain már ismertetett zöldike teszi) ide-oda csapongva nászrepül, melyet követően rendszerint a kiindulási pontra tér vissza.
20-23 cm-es szárnyfesztávolságával, 14 grammot nem meghaladó testtömegével a legkisebb fészkelő pintyfajunkat tisztelhetjük benne.
Igazi vegetáriánus. Táplálékát kerti-, és mezei sóska, kék nefelejcs, pásztortáska, nagy útifű magjai alkotják. Ősszel, a fekete ürömmel benőtt területeket látogatja, ilyenkor kis csapatait is megfigyelhetjük.
A hazai díszmadártenyésztő „társadalom“ európai faunával erősen szimpatizáló, idősebb, sok tapasztalatot megért tagjai királycsízként tisztelik ezt a hazánkban rövidtávú vonulóként is ismert pintyfajt, melynek szinte minden évben akadnak áttelelő példányai (zömében öreg hímek), leggyakrabban mégis inkább március végétől, sőt, mi több, inkább a szeszélyes hónap, azaz április elejétől, közepétől hallhatjuk a semmi más madárfajjal össze nem téveszthető, csicsergő énekét.
Kedves Olvasóink bizonyára kitalálták már, hogy mely pintyünkről is szól eme írás. Igen, ő nem más, mint a csicsörke, ez a monotipikus, azaz ismert alfajokkal, változatokkal nem rendelkező igazi, és a szó legszorosabb értelmében vett kúpcsőrű.
.........
Teljes cikk színes fotókkal a Díszmadár Magazin 2012. évi júliusi számában olvasható
Cserna Zoltán ifj.
Felhasznált és ajánlott irodalom:
Peter Clement, Alan Harris and John Davis:
FINCHES AND SPARROWS |
